Hallgatom a számomra megunhatatlan Deep Dish Home Club Budapest (áprilisi) 3-as lemezét, ez többnyire vidámságot szokott kiváltani belölem. Nem csalódhatunk most sem, a biológiai hatás ugyanaz, igy most kicsit belecsapok a lecsóba, irogatok itten vala.

Mindenekelött a mai bejegyzés szponzora:

A mai lecsó fazeka, melybe belecsaptam, a "fözés" cimkét rejti, igy ezt fogjuk ecseteletni, Mau fözési szokásait, hagyományait, konyhában elfoglalt földrajzi helyzetét, miegymást.

Nem tudok fözni, le kell szögezzem. Az én életemben megadatott édesanyám révén az a nagyszerü ajándék, hogy bizony nem sokat kellett tartózkodnom a konyhában a célból, hogy acélból készült különbözö méretü, formájú, illetve nagyságú edényekben elészitsem az étket, ami elüzi a csikaró érzést a gyomromban, azaz jóllaktat. Persze néha megfordultam a konyhában, például amikor a hátsó bejáratnál kopogtattam, hogy engedjenek be, mert otthonfelejtettem a  kulcsom, és nem tudok bemenni, ugye a konyhán keresztül vezet az út befelé a házba vala. Aztán néha biciklizés után is a konyhán keresztül szüttyögtem be a házba, balra nézve konstatálva, hogy anyuci egyik keze éppen könyékig darálthusos, a másik alkarközépig lisztes, a szájában lévö habverövel a tojás sárgáját veri fel, bal lábával lépked egy fazék tésztában, dagasztotta éppen, mindeközben olvasta a receptet, illetve hallgatta a rádiót. "Hahahaha, szegény, miért nem született polipnak, akkor könnyebb dolga lenne"-gondoltam piszok módjára nyilvánvalóan, de eszembe sem jutott segiteni. Nameg néha voltam konyhában folyadékot venni magamhoz ugye, rettenetes az a részeges alvás közben kialakuló kiszáradt száj. Foglaljuk össze, annyi közöm volt a konyhához, mint villamosvezetönek a kézifékes megforduláshoz. Azt azért nem kell gondolni, hogy teljesen balfasz voltam! Vajaskenyeret lekvárral minden további nélkül el tudtam késziteni. Gondoltam én. Aztán egyszer egyik barátosném lesomfordált velem a konyhába reggelit csinálni, segités céljából, nyilván ö még a rendesebbik fajátból került ki, nem várta az ágyba a reggeli tápot. Annak rendje, és módja szerint kezembe vettem a kenyeret, majd speciális "kenökéssel" felhordtam rá a vajjal (a levároskenyér nálam kétrétegü, elöször vajjal izolálom a felszint, hogy ne tudjon beszivodni a lekvár, az egyik leggusztustalanabb dolog a világon a lucskos lekvároskenyér. Persze csak a cicakakievö emberek után), mire a nöszemély rámripakodott, hogy "mi ez", majd mutatott a kenyérre, ami be volt vajazva. Mondom neki "innen, ebböl a szemszögböl vajaskenyérnek tünik, miért?", de ö csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez bizony egy lófasz, nem vajaskenyét. Ugyanis én a kenyérnek a közepét kenem csak meg, igy elmondhatjuk, hogy a gesztus megvan, de a szelet 50 százaléka még csak hirböl sem ismeri a vajat, de legalább nem lesz tiszta vajas a kezed, amikor megfogod!  Ö persze a peremig széjjelkente, az is gusztustalan, meg kell hagyni. Igy kiderült, hogy vajaskenyeret (sem) tudok késziteni. Ez volt a képzeletbeli vég, muhahahahahaha.
Visszatérve konyhamüvészetemre, hiányos volt, mint a tornasor influenzás dögvész idején, kritzálás az nagyon ment, de a készités már nem annyira.

Aztán eljött az Úr 2006-os esztendejének február hónapja, amikoris ugye dobbantottam ide, ebbe a csudajó országba. Hön szeretett hifimmel, biciklimmel, lábnyomommal együtt a rokonaimat is elhagytam ugye, közöttük a polippá még mindig nem avanzsált anyummal egyetemben. De a reptéren integetett, gond nincs vele, jó gyerek, nem dobálja kaviccsal a repülöt. A felszálló gépmadárban seggem mögött, azaz a repcsi mögött egyre jobban távolodott Magyarország, illetve anyukám is, ezzel együtt a gasztronómiai orgiák teljes körü ügyintézése. Innentöl a tápanyagszervezés rám hárult, és innentöl kezdödött a nehéz idöszak életemben.
Ugyanis amikor ülsz a családi asztalnál, akkor a legkönnyebb azt nyivákolni, hogy "túúúúl meleg"...."túúúúúl hideg"...."valami hiányzik belöle"...."én ezt nem eszem meg". De amint az ember úgymond kiszakad ebböl a kibaszott jólétböl, olyankor döbben rá bizony, hogy mondjuk milyen energiabefektetésbe kerül mondjuk egy vasárnapi húsleves-valamiféle fincsi sült/rántott/párolt/pácolt/mittudomén milyen husi-saláták-desszert elkészitése. És nekiáll visszasirni a maminak a nagyszerü, semmivel sem kárpótolható konyháját, söt, égnek emelt kezekkel ordithatja a mennydörgéses villámos vihar közepedte, ha olyan kedve van, "még mosogatni is mosogattam volna Jézus, ne haragudj, csak dobj ide nekem egy rántotthúúúúúúúúst".
Angliába történö kijövetelem ugye 3 hölgyeménnyel ment végbe, na de aki most felkiált "na hát akkor arany életed volt Ecsém", az gyorsan szivaj vissza, mert különben békává változtatom. Izibe. És kisütöm a combját. A három lányból egyik több répát fogott az életében, mint fakanalat, a másik olyannyira érezte idegennek a serpenyöket, hogy néha azt gondoltam, összesnek forró a nyele, mert egyböl kirakja a kezéböl, amint megfogja, a harmadik pedig folyton füszerek után kiáltott, "nincs füüüüüüszer, ha lenne, én fööööööznék, de errefelééé nincs füüüüüüüüüüszer", szóval egyedül maradtam, ök meg fésülték egymás haját naphosszat, és meritették az energiát a napsugarakból, esetleg mohákat rágcsáltak a fák tövéröl vagy a tököm sem tudja, honnan, de a kajálást nem vitték túlzásba. Mivel nagyjából egyedül maradtam a kaja kérdésben, igy próbáltam az itteni boltokban fellelni (mondjuk ki, felsimerni külsöleg) azokat az élelmiszereket, amikkel otthon is találkoztam már. Ezek között megfordult a virsli, a fagyasztott pizzák, tasakos levesek, csupa olyan étek, ami az egészséges konyhából nem számüzhetö :). Néhanapján kiegészitettem melegszendvicsekkel, nem meleg szendvicsekkel, illetve különféle tésztákkal étrendemet. Idöközben a lányok is próbáltak elörukkolni különlegesebb remekmüvekkel, de mivel ismerjük a mondást, "minden kezdet nehéz", hát még az Ö kezdetük, igy inkább ne feszegessük azon idöszak táplálékait. Nem hiztam el tölük, söt, sosem fájt a pocim a mértéktelen zabálástól sem, maradjunk ennyiben.
Igy érthetö volt, el kell jönnie a pillanatnak, amikor kökeményen hadat üzenek a müanyag kajáknak, megpróbálok a saját lábamra állni, kisütni a saját pecsenyémet. Ez az idöszak nagyjából akkorra tehetö, midön kitavaszodott 2006 derekán. SZóval ha majd egyszer kibbaszott hires szakács leszek, és lesz egy telefonos vetélkedö Vágó Sitván ükunokájával, amiben az lesz a sokmillió kuvaiti dináros kérdés, miszerint "Mikor kezdett fözni Nagy Séf Mau?", akkor ragadjátok a kagylót, és büfizzétek, hogy 2006 tavasza. Tisztán emlékszem életem elsö, önálló Uncle Bens édes-savanyú fantázianévvel ellátott kompoziciójára, amit követett az idösikon egy kis grillcsirke (de itt csaltam, a csirkét a Tescoban vettem meg, megsütve, csak lepreparáltam róla a husit) krumplipürével. Ezt követöen jött ugye a naaaaagy mérföldköves költözködés(a sok kis mérföldkövest követöen) , amikrois farmbéli Brad Pitt-es cigányos-boxlolós-lakókocsis életböl átnyergeltem a civilizációba, beköltöztem angliai karrierem elsö köböl készült házába. Vagyis nem nyergeltem, nem lóval jöttem (pedig jöhettem volna, voltak ott paripák), hanem a hüséges Godzilla Ford Escorttal mentem, de ez most mellékes.
Nahát a köházban rendelkezésemre állt komolyabb konyha, mely csábitott a további fejlödés elsajátitására. Jöttek a csirkés kaják, mivel ezek a legkönnyebbek, ananásszal megbolonditott csirkefalatkák, majd rántott csirke, párolt csirke.

De sajnos egy idö után sajnos ismét gátat vetett fejlödésemnek a külsö segitség hiánya, még mindig nem volt közelemben egy olyan teremtés, aki otthon van az elkészitésben, nem csak az elpusztitásban. Ekkor már a pólish Monika töltötte/tölti be a barátnö titulust életemben, de bizony hozzá sem állt/áll valami közel a fözés, igy ismét magamra maradtam éhségemmel, illetve a finom izek utáni vágyódásommal. Idöközben egyik ismerösöm adott egy internetes portál nevet (az aranyseggü nyiregyházi maca, Anita révén jutott el hozzám ezen becses oldal...télleg...tegye már fel a kezét az, aki tud valamit a Kollár kisasszonyról...ezer éve nem hallottam róla. Utoljára '45 augusztusában, asszem 5-én este irt üzenetet, hogy holnap mennek osztálykirándulásra a Japán Hiroshima városába. Azóta semmi, siri csend...ki tudja, lehet haragszik rám valamiért, azért nem ir. Vagy esetleg történt vele valami a hön szeretett munkahelyén, a betonkeverö telepen...lehet épp az "Élet a halál után, avagy mindig van második lehetöség" cimü könyvet olvasta, fejjel lefelé, hátulról elöre, épp csodálkozott, hogy miért nemm érti, amikor irodájának titulált kunyhójára véletlenül rátolatott egy betonkeverö ótó, ezzel reája boritva pár köbméter betont...na de viccet félretéve, komolyra foditva a szót, nem elbagatelizálva a kérdést...hol tartok most? Na mindegy) a www.mindmegette.hu , de idövel be kellett lássam, elég sablonosak ott a receptek, hozzászóló emberek. "Adj hozzá egy kis ezt, meg azt, fél csipetet abból, egy evökanálnyit ebböl, majd keverd meg, alacsony lángos süssed, és már kész is egy 6x3 méteres svédasztal"---->ilyesmi stilus uralkodik arra, aki igazán éhes, és nem akar éhen pusztulni, inkább menjen egy mekibe.
A kialakult pillanatnyi válságot  Sundi bácsi segitö kezei oldották meg, mivel beiktattunk minden héten egy iszogatós, eszegetös estet, ahol ö mindig fözött, én meg vadul jegyzeteltem, és bólogattam, hogy értem, és megjegyeztem. De itt elmondom, sokszor nem értettem, és sokszor nem jegyeztem meg, de legalább jó nebuló módjára figyeltem. Ezen esték alkalmával betekintést nyertem a mexikói konyhába, egy kis thai konyhába, sok tudást szedtem fel.

Egyik másikat már önállóan el tudom késziteni, nem kell hozzá a hathatós segitsége. Ez a konyhamüvészeti fejlödésem mégmagasabb fokozatba kapcsolódott, amikor (megint, egyszer már laktunk együtt ugye) összeköltöztünk Sundigyerekkel. Sosem fogom elfelejteni elsö gulyáslevesemet. "Mau, holnap gulyást fogunk fözni". Na mondom akurvaéletbe, az hogy a repedt faszba készülhet, gulyással eddig a komolyabb, nyáron elkövetett családi összeröffenéseken találkoztam, nameg május elsején, szóval tisztes távolságból méregettük egymást éveken keresztül, néha én megettem öt, de azt, hogy egyszer késziteni is fogom, nem gondoltam volna. Különben meg nem volt egy nagy ördöngösség, pusztán türelem kell hozzá, illetve kibbaszott sok hagyma, ennyi. Most már ott tartok, hogy egyedül is nekimerészkedem egy gulyáshoz, jóóóóó nagy adagot fözve, hogy legalább ehessem 3 napig.

 Most jut eszembe, volt egy Gulyás Dalma nevü osztálytársam általános isiben, lehet, ök találták fel a gulyáslevest? Igazán elmondhatta volna már akkor a tudás titkát, mennyi veszödést, éhezö idöszakot mespóróltam volna.... :)
Következö fejlödésem a konyhamüvészetekben Atom Anti nevéhez füzödik, akivel bizony belementünk elég durva helyzetekbe :). A legkomolyabb sikerünk a borsóleves, illetve a húsleves (végre ismét szerepel a repertoáromban a húsleves, otthon a vasárnap olyan volt húsleves nélkül, mint a templom istentisztelet nélkül). Volt azonban egy csúnya kudarcunk is, amit érdemes szóra méltatni, és ez a szilvásgombóc volt. Antigyerekre jellemzö ez a "mi, hát nem kell semmi extra bele, liszt, tojás, cukor, megpörgetjük prézliben, azt csocsesz dzsuker". Nahát ez a gombócnál nem jött össze :)
Kezdödött a probléma ott, hogy két különbözö receptet sikerült fellelni az interneten, de hogy ne legyen gond, kieszeltük, mi ezt a két receptet eggyé gyúrjuk (mint a gombócot). Nahát a hozzávalókat elkezdtük belehajigálni egy méretesebb lábosba, liszt ugye, tojás, krumpli, meg ilyen, hasonló kaliberü cuccok, majd elkezdtük gyúrni. Elöször Atom gyúrta vagy 10 percig, a végén már idegböl, két kézzel, én meg fogtam a lábost, majd cseréltünk, mivel anyum által adott instrukció, miszerint össze kell állnia fehéres masszává, hogy lehessen nyújtani, nem akart kikerekedni. Itt volt egy érdekes, egyébként vérprofizmusunkat nagyban sejtetö beszélgetés Atommal (A), és köztem, Mau (M), aholis eldöntöttük, felrúgjuk a recepten található mennyiségeket, mivel vészelyzet van:

A: Ez nem dagad Mau, nem áll össze.
M: Látom én is nigger, mit kéne hozzáadni, hogy összeálljon?
A: Adjunk esetleg tojást, hátha az segit, nem?
M: Adjunk, sok bajunk nem lehet belöle, bár igazából fogalmam sincs, mit kéne, mit nem. (Anti beledob 2 tojást, gyúrjuk tovább, de nem történik semmi megint)
A: Lehet kéne bele kis vajacska még, nem? Adjunk hozzá még vajat, az mindig segit! (Anti beledob vajat)
M: Na ez végre kezd összeállni, de baszki a falábam, ez sárga, nem fehéres, nem kéne bele még liszt, hogy elsápadjon a szine?
A: Jaja, adjál hozzá lisztet még, legalább több lesz (közben meg elszalad a géphez, néz másik receptet a neten)
M: Csöppet túl lisztesnek tünik, de elvileg ragad, akkor most csinálunk belöle gombócokat,belül szilvával, ha jól gondolom.
A: Aha, kezdjük nyújtani.

Remélem nem kell mondjam, olyasmivel, hogy gyúródeszka, illetve sodrófa, nem rendelkeztünk, de a leleményesség nem ismer határokat, igy végül kiképeztük a (szerintünk) megfelelö nyersanyagot, majd beleraktunk középre egy egész szilvát, és gombóccá formáltuk, mint a hógolyót. Valamit nagyon elbaszhattunk, mivel nem csak a golyóformálási szempontok alapján volt hógolyós a cucc, hanem méretét tekintve is, olyan fél kézilabdát kell elképzelni. Nahát a fö poénként elkezdtük kifözni ezeket a golyókat, amik tényleg akkorák voltak, hogy az valami döbbenetes. Fözés közben ismét komplikációk merültek fel, mivel nekiálltak szétföni, darabokra szétesni hön áhitott gombócaink, de ezt már rezignáltan vettük tudomásul, kiemelvén öket a vizböl meghempergettük a zsemlemorzsában öket, majd következtett a "lakoma". Röstellem, de csak egyet ettem meg, majd azt hazdutam séftársamnak, hogy jóllaktam, de az ö arcán is láttam, hogy nem most eszi épp élete legjobb gombocát. Igazából nem volt sok gond vele, úgy nézett ki, mint egy széttaposott fördgöröngy, ize pedig határozottan lisztizü volt, közepén pedig fötlen. Csodás álmok jönnek, majd egyszer a mi gombócunk is megvalósul. De azért biztató, hogy manapság a konyhában komolyabb szerepet is képes vagyok már betölteni a páraelszivónál :)